A magasban

Elekes Ferenc: Ahol élek

Itt vagyok most, fönt, valahol a magasban,
- ahol állítólag a haza is van -,
az út, amelyen jártam eddig,
lassan kicsúszott alólam,

nem jó a levegő itt, fönt, a magasban,
- ahol állítólag a haza is van -,
ellátni innen egészen Pestig,
csak nézem, hogy mit nézzek,

nem látok semmit, ami vonzana,
pedig állítólag itt van a haza,
csak itt, valahol a magasban.

Páskándi Géza emlékére

                                                                                     Foto: Cultúra.hu

https://www.youtube.com/watch?time_continue=225&v=nPLhDuLmDgQ


(Most lenne 85 éves)             

Elekes Ferenc

Az utolsó mondatért

                        Megtiltom a feltámadásom

                        (Páskándi Géza: Első feltámadás, 1971)

Azt hiszem,

minden azért van:                              

az utolsó mondatért.

Az élet is azért van, 
nem azért,

hogy bízva bízzunk,

hogy otthon legyünk benne,

hogy megmaradjunk,

hanem az utolsó mondatért.

Mert ez jelenti az embert.

A bentrekedt légy is

bízva bízik, hogy kijut valahogy,

ezért csapódik százszor

az ablak üvegéhez,

a csiga is azért hordozza házát,

hogy otthon legyen benne,

a giliszta földbe bújik önként

hogy el ne tapossák, s maradjon

amíg lehet föld felett és föld alatt,

csupán az ember él

az utolsó mondatért.

Marosvásárhely, 2018 május

MONDAT

Halottabb halott

Megeszi életemet, most eszi éppen,

pedig egy jó barátért

odaadnék húsz mázsa lingvisztikát,

írtam egy halovány, tétova cikket,

karóval jött nekem valaki,

vegyem tudomásul…

Nem veszek semmit tudomásul,

szálkás tollával jegyezze csak be,

amit éppen akar,

még szerencse, hogy Anna örök,

s egy távoli barátom írja,

jobban esik néki a reggeli kávé,

ha látja, még élek,

most hiszem el csak, kerek a Föld,

mert érzem, lecsúszom róla,

ha egy csöppet nem figyelek,

már nem is szállingóznak

a fák levelei kint az udvaromon,

csöndesen, mint máskor,

imbolyogva  a puha szélben,

ömlenek inkább,

mintha lelökték volna őket az égből,

ellepik ezt a várost,

el Európát,

még mielőtt fölérnék a balavásári hegyre,

hogy ott megálljak, valahogy úgy,

mint az a gyermek a belga,

a pisilős  manöken,

s ha mégis fölérnék végre

a balavásári hegyre,

vennék egy nagy koszorú

vörös, kibédi hagymát,

de félek, csak sánta haikut találnék ott

az erdő szélén, az úton,

hol szeplős cigányleánykák

szokták árulni apró kosarakban

a sok kicsi, pettyes bogyót,

a kéklő kökényt és áfonyát,

mert Kibéden,

mondják a helybeliek,

tűfoknyi verseket termel

kertjében a költő,

nem pedig édes és vörös hagymát,

mint régen, de hagyjuk,

nem is futok tovább

ezekkel a kusza sorokkal,

elvették kedvem

a csepergős, hűvös, könnyes idők,

s a szúrósra hegyezett szavak,

mert valaki szerint

hazafibb kellene lennem,

s persze, halottabb halott,

amikor meghalok.

      Elsöprő többség

Az elsöprő többség nem söpört el egészen,  

vár még

a percre, hátha egyszer, mint ő, épp olyanná

válnék.

Az elsöprő többség, akár a lenge lány,

fess lett,

de azért tudja jól, hogy tudom róla régen :

feslett.

Az elsöprő többség szeretne összegyűrni,

többrét.

Reám is bízhatná, mindenki maga ássa

gödrét.

Intenzív osztályon

 

Ady gőgje

Egy rakás ország

fekszik mellettem

– az intenzív osztályon,–

gyanús ez a csönd,

még Ady gőgjét is

lassan fölszívják

a láztól gyűrött,

nemzeti párnák…

Csak itt

Csak itt

Csak itt somolygok magamban,

mennyi író, mennyi költő!

Ó, és akik számba veszik,

melyik férfi és melyik nő!

Pozitív hozzáállás

Osztálytársak voltunk

           (az intenzíven)

–Mennyi boldogságra van szüksége

egy embernek?

–Nekem elég, ha végig megyek a téren,

s csak kétszer esem el…

–Nem sok, ennyi elég neked?

–Bőven elég,

valaki mindig fölemel !