Kányádi Sándorhoz
Mit gondolsz, mégis,
van Isten, Sándor?
Kell, hogy legyen,
ki nézne be kend
háta mögé is?
Gondolom, néha
leülsz padodra - ha már van, -
merengőn, ebben a nyárban,
beérik-e a zab,
virágzik-e még a cseresznyefa,
zsenge tavaszban.
Mert ha ellátogatsz haza,
csak úgy jössz, mint egyén,
nem mint poéta.
Mi hír a hatos villamosnál,
mit lát Európa ablakainál,
ki tíz mázsa verset összerostált,
míg járt a fák hegyén?
És ugye, tudod,
hát hogyne tudnád,
minálunk gyűl, aki másít,
s kit vesz elő a féreg?
Hát éppen Tamásit,
mert tőle meg nem férhet.
A világ ma más itt,
elmentek rég a kényes-testű
szászleánykák,
kendervető-fáták
dojnákat felejtve,
Spanyolhont bejárták.
Mi hír most arrafelé,
hol furcsa nevük van
a faluknak?
Ha elmennénk mind oda,
tudnánk-e álmodni otthont
még magunknak?
