2018. május 26., szombat

Páskándi Géza emlékére



Képtalálat a következőre: „páskándi géza”
                                                                                     Foto: Cultúra.hu

https://www.youtube.com/watch?time_continue=225&v=nPLhDuLmDgQ


(Most lenne 85 éves)             

Elekes Ferenc
Az utolsó mondatért
                        Megtiltom a feltámadásom
                        (Páskándi Géza: Első feltámadás, 1971)



Azt hiszem,

minden azért van:                              

az utolsó mondatért.

Az élet is azért van, 
nem azért,

hogy bízva bízzunk,
hogy otthon legyünk benne,
hogy megmaradjunk,
hanem az utolsó mondatért.

Mert ez jelenti az embert.

A bentrekedt légy is
bízva bízik, hogy kijut valahogy,
ezért csapódik százszor
az ablak üvegéhez,
a csiga is azért hordozza házát,
hogy otthon legyen benne,
a giliszta földbe bújik önként
hogy el ne tapossák, s maradjon
amíg lehet föld felett és föld alatt,

csupán az ember él
az utolsó mondatért.

Marosvásárhely, 2018 május


MONDAT

2018. február 14., szerda



Halottabb halott

Megeszi életemet, most eszi éppen,
pedig egy jó barátért
odaadnék húsz mázsa lingvisztikát,

írtam egy halovány, tétova cikket,

karóval jött nekem valaki,
vegyem tudomásul…

Nem veszek semmit tudomásul,
szálkás tollával jegyezze csak be,
amit éppen akar,

még szerencse, hogy Anna örök,
s egy távoli barátom írja,
jobban esik néki a reggeli kávé,
ha látja, még élek,

most hiszem el csak, kerek a Föld,
mert érzem, lecsúszom róla,
ha egy csöppet nem figyelek,

már nem is szállingóznak
a fák levelei kint az udvaromon,
csöndesen, mint máskor,
imbolyogva  a puha szélben,
ömlenek inkább,
mintha lelökték volna őket az égből,

ellepik ezt a várost,
el Európát,
még mielőtt fölérnék a balavásári hegyre,
hogy ott megálljak, valahogy úgy,
mint az a gyermek a belga,
a pisilős  manöken,

s ha mégis fölérnék végre
a balavásári hegyre,

vennék egy nagy koszorú
vörös, kibédi hagymát,

de félek, csak sánta haikut találnék ott
az erdő szélén, az úton,
hol szeplős cigányleánykák
szokták árulni apró kosarakban
a sok kicsi, pettyes bogyót,
a kéklő kökényt és áfonyát,

mert Kibéden,
mondják a helybeliek,
tűfoknyi verseket termel
kertjében a költő,
nem pedig édes és vörös hagymát,
mint régen, de hagyjuk,
nem is futok tovább
ezekkel a kusza sorokkal,

elvették kedvem
a csepergős, hűvös, könnyes idők,
s a szúrósra hegyezett szavak,

mert valaki szerint
hazafibb kellene lennem,
s persze, halottabb halott,
amikor meghalok.