2019. február 7., csütörtök

A pezsgőspohárról kiderült


Székely-Benczédi Endre
verseiről

Mostanában annyi nyálas, szipogó, könnyes, remegő verset írnak a költők, az ember azt hinné, minden apró zsebük tele van zsebkendővel, amiket állandóan dugdosnak a világ elől. Csak a lelküket tárják az olvasó elé, hogy lássa, micsoda érzelmi gazdagság van odabent: nyíló virágok, lombjukat hullató fák, röppenő madarak, csobogó patakok, szélben lehajló fűszálak, morajló tenger, égbe meredő sziklák, titkos barlangok, ahová elhúzódnak bánatukban, midőn szótlanul elment a kedves.
És akkor jön valaki, s könnyedén elénk dob egy darabos mondatot:”Meghívhatnálak egy sörös dobozba sörnek.” Vagy egy másik darabos mondatot:”A pezsgőspohárról kiderült, hogy nem áll meg a talpán.”És hozzá teszi: „Én sem. A pincér sem. A takarítónő sem.”
És akkor jövök én, az olvasó és azt mondom, ezek a versek megállnak a talpukon, s a költő is meg a saját lábán, még akkor is, ha úgy gondolja:”Lassan az sem számít, hogy merrefelé tartunk. Adott a meder, amit életünknek vájtunk.”
Ezek jó versek! Ennek a költőnek nincs tele a zsebe telesírt zsebkendővel.