2010. május 27., csütörtök






Így senki se látott

Valami könnyedebb
délutánra vágynék,
mikor rövid a gond
és hosszú az árnyék.

Csak nézném, hogy szárad
ingem, nincs is éle,
tovagurult egy gomb,
macska játszik véle.

Panyókára vetném
a bodzavirágot,
járnék önfeledten,
így senki se látott.




2010. május 23., vasárnap

Iván, a szomszédom

Szomszédok lettünk. Blogszomszédok. Iván és én. Egy új irodalmi portálon. Itt : http://kafe.hhrf.org/ Az ő blogjának kapujára az van odaírva, hogy Andrassew Iván. Az enyémre az, hogy Feriforma. És van még egy kisebb kapum is, arra az, hogy Mondat.
Mifelénk bevett szokás, hogy a szomszédok átjárnak egymáshoz. Hacsak nem vesztek össze. Mondjuk, amiatt, hogy az egyik szomszédnak a tyúkja illetlen módon, önfejűleg, átröpült a kerítésen a másik szomszédhoz.
Én bizony nem vesztem össze Iván blogszomszédommal. Soha nem láttam őt. Nem is ismerem. Egymásnak nem vétettünk. És most, hogy szomszédok lettünk, gondoltam, benézek Ivánhoz. A blogjába. Illendőségből. A szomszédság nevében. Hogy lássam, miféle ember az én szomszédom.  

És mit ír Iván, a szomszédom a május 21-én írott bejegyzésében ? Azt írja :
“A dolog úgy áll, hogy pontosan tudjuk, kicsoda Semjén Zsolt, és mi mindenre képes.” 
Ej, gondoltam, hitvány egy ember lehet ez a Semjén ! Milyen jó, hogy én őt nem ismerem ! Hogy soha nem is láttam. Nem jó hitvány emberekkel cimborálni. De megfordult a fejemben az is, honnan tudhatja Iván, a szomszédom olyan “pontosan”, hogy  kicsoda ez a Semjén ? És mi mindenre képes. Bizonyára szomszédok ők ketten, mármint Iván és Semjén ! Mert csakis a szomszédok ismerik egymást pontosan. Ha pedig véletlenül ők ketten nem szomszédok, akkor Iván messziről figyelhette meg Semjént. Ha így áll a dolog, akkor bizony Iván megfigyelő.
Mármost az a helyzet, hogy nekünk elegünk volt a megfigyelőkből. Araszos könyveket írtak mifelénk a megfigyelésekről.
Énnekem is volt megfigyelőm elég. Nem költöztem el a közelükből. De ők sem a közelemből. Azért úgy tekintettünk egymásra, hogy tudtuk, ki a megfigyelt és ki a megfigyelő.

Aztán még léptem egyet az Iván szomszédom udvarán. Ilyen sorokat találtam : “Nem csak arról van itt szó, hogy egy olyan államban élünk, ahol jó régen, és elegendő okkal, történelmi tanulságokra tekintettel választottuk szét az egyházakat az államtól, ahol Isten dolgával a templomokban kellene foglalkozni, ahol korlátlan jog van a rá való hivatkozásra.
Hanem inkább arról, hogy Isten becsempészése a törvényekbe az első lépés abba az irányba, aminek aztán az lesz a vége, hogy az Alkotmányban, annak preambulumában is ott lesz.”

Na, gondoltam, Ivánnak nem is Semjénnel van valami baja, hanem magával, Istennel van.
Nem mondom, nékem is sokszor volt már bajom Istennel. Nem járok templomba. Például. Csak olyankor folyamodom hozzá, amikor nagyon nagy bajban vagyok. És preambulumban sem jártam soha. Olyan elmaradott, falusi ember vagyok, aki nem jár se templomba, se preambulumba.
Érdekes, apám sem templomban foglalkozott Isten dolgával. Hanem a természet ölén foglalkozott. Kint, a szabadban. Volt úgy, fölnézett az égre, s arra kérte Istent, ne verjen meg minket megint villámcsapással, árvízzel. A szabad ég alatt beszélgetett Istennel. Nem is lett volna ideje templomba szaladni, mert már közeledett a nagy idő, jöttek fölénk a fekete felhők. Nagyon helytelenül tette !

Nem tudta szegény, hogy történelmi tanulságokra tekintettel szét van már választva az egyház az államtól. Úgy szét vannak választva, hogy a szabad ég alatt már nem helyes cselekedet Istenhez imádkozni. Mert az ilyen dolognak “az lesz a vége, hogy az Alkotmányban, annak preambulumában is ott lesz.” Mármint Isten. Az pedig nagyon nagy baj. Ha ott lesz. Iván, a szomszédom tudja. Szegény Amerika nem tudja. Mert például van nekem egy féldolláros Kennedy pénzem. Arra reá van írva : In god we trust. Istenben bízunk.

Van egy skatulyám, abban tartom ezt a féldollárost. De megnéztem, a Wikipédiának mi a véleménye erről a dologról. Ez a véleménye :
Az In God We Trust (magyarul: Istenben bízunk) kifejezés az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi nemzeti mottója, melyet egy 1956-ban kelt kongresszusi törvény szentesített. Szemben a vélekedéssel, mely szerint a törvény az E pluribus unum korábbi jelmondat helyébe léptette az újat, kongresszusi feljegyzések azt állítják, hogy: „Jelenleg az Egyesült Államoknak nincs nemzeti mottója. A bizottság megítélése szerint legyen az »In God we trust« kifejezés a nemzeti mottónk”. Wikipedia.

Aztán van még az Iván udvarának hátsó fertályában egy kis, fedett fásszín. Ebben pillantottam meg a következő eszme-csutakot:  “De ha például arról lesz szó, hogy a katonák bevethetők az eső ellen, akkor Isten, mint a hadak ura lesz megemlítve.”

Ehhez pedig mit lehet szólni ? Mert láttam valahol, talán éppen Beverly Hills-ben, egy fölíratot. Mely szerint valaki hálát adott istennek azért, hogy péntek van. Vagyis isten,  a hét napjainak ura gyanánt volt megemlítve.
Istenem, mennyi elmaradott, semmire nem figyelő, hitvány ember van ezen a világon !
Csakugyan, kicsoda ez a Semjén ? Most már engem is érdekel. Pedig nem vagyunk szomszédok. És nem is figyelek reá. El is fordítom főmet, ha el talál menni a kapunk előtt. Még be talál jőni az ő preambulumával. Hogy becsempésszen valamit. Azt a teremburáját ! Hát nem szégyelli magát ? 


2010. május 21., péntek

Medesér felé menet

A csöppnyi hídig még jött velem
egy mondat, mit hallottam
mamánál a rádióban, nem
romlik tovább a nemzeti pénz, csak
erőssége csökken, sebaj,
nem, ezt a sebajt nem mondta
a rádió, én találtam ki, míg jöttem
a csöppnyi hídig, remélem nélküle
megyek tovább  Medesérig, hol
csönd fogad és várnak bomló
szilvafák, az lesz, nagy csönd,
sárgahasú béka csobban
csupán az Alba patakba,
ijesztvén vézna, hűs halat, valahol
volt itt egy kökénybokor, követ is
dobtam egykor innen messzire,
s kerestem négylevelű lóherét,
hogy szerencsém legyen, hát
látom, más lett a táj, egy domb
elköltözött, az árok másfelé vezet,
vizet cipeltem korsóban
hajdan itt, erre jól emlékezem,
mint részeg ember vittem
magammal lődörögve, révedek,
de józanít egy furcsa  hang, mely
elmenő autóból ömlik a
zsenge mezőre, nem romlik
tovább a nemzeti pénz, csak
erőssége csökken, a marton
megremeg a sápadt útilapi, hát
nem hagytam volna ott a csöppnyi
hídnál ezt a mondatot, miért,
hogy mégis jön velem 
talán egészen Medesérig ?


2010. május 20., csütörtök


Tanácsaim a Főnix irodalmi portálnak
Kijelölnék egy helyet, azzal a címmel, hogy Hyde Parkoló.
Bevezetném a sajtószabadságot. A Hyde Parkba. Hogy ott bárki szabadon elmondhassa a véleményét. Arról, amiről véleménye van. Ha nincs véleménye, olvassa el a reggeli újságokat. És alakítsa ki a saját véleményét ! Szabadon. Vagy kérdezze meg tőlem, mi legyen az ő saját véleménye. És én megmondanám neki, mi legyen. Szabadon. Mértéket tartva. Szemmértéket. Előbb megnézném, kiről van szó.Ha nem tetszene a kinézete valakinek, sugallanék néki valami ócska véleményt. Szekondhand véleményt. Legyen a Főnixben sajtószabadság !
És bevezetném a cenzúrát ! Nem engedném, hogy bárki azt írja bele a Főnixbe, hogy egyenlőre. Egyelőre helyett ! Csak akkor, ha kolbászt akar fölvágni nekünk egyenlő darabokra. Mert mi egyenlőek vagyunk !
És bevezetném az önéletrajzok reformját. Hogy senki se születhessen úgy általában Erdélyben. Ne sajátítsa ki születése ürügyén az egész Erdélyt magának. Szülessen egy városban. Akármelyik városban. Vagy faluban. Akármelyik faluban. Egy szimpla házban. Vagy emeletesben. Vagy a poliklinikán. Vagy egy bölcsőben. Krisztus sem átallotta bölcsőben születni. Mi az, hogy valaki Erdélyben született ? Szégyelli megnevezni szülővárosát? Vagy szülőfaluját? Vagy szülőpoliklinikáját? Vagy a bölcsőjét? Hogy miből volt az a bölcső? Fából-e, vagy műanyagból?
Bevezetném a fotográfusok zoomját. Előkerül valahonnan egy új név. Egy új költő. Egy új író. Mennék közelebb hozzá azzal a zoommal. Hogy lássuk, kiről van szó. Tart-e malacot? Vagy kanárit tart? És ültetett-e az erkélyre paradicsomot? Vagy csak leskelődik az erkélyéről? Hogy lássa, van-e tűz valahol. Vagy arra kíváncsi, száll-e föl a szomszédja lelkéből egy sóhajtás? Mennék közelebb hozzá. Ameddig lehet.
Blog-bog dolog

Dúskálok a blogokban. Két blogom is van. Úgymint egyes számú és kettes számú. Blogjaim meg vannak számlálva.
Minden blog egy dolog. Egy bog az életem vékony kötelén.

Mert :
még az egyes számú blogomat sem tudom tisztességesen megművelni. Van, amikor van kedvem a műveléshez, van, amikor nincs kedvem. Olyan a hangulatom, mint Tamási Hullámzó völegénye. Tétova. Előveszek valamit, s egy perc múlva teszem tova. Ide-oda.

Ez a kettes számú blogom. Majdnem üres. Megnyitottam, mint egy spájszot, hátha lesz, amit ide betegyek. Az a címe ugye, hogy MONDAT. Szép és egyszerű cím. Mondhat akárki, amit akar. Szép és egyszerű. De egyszerűen nincs, amit ide betegyek.

Hacsak :
nem ezeket a sorokat.


2010. május 11., kedd


Sorok, a Káfé kérésére


Curriculum vitae

Hétfői napon születtem, harmincötben. Keletsiménfalván, tehát Felszegben. A Nyikó bal partján kuporgó, kicsiny házban. Rusnya gyermek voltam, azt mondták, legjobb, ha beledobnak a patakunkba. Zsuzsika néném, az okos Gruer felesége szerint egy macskakölyköt sem szép cselekedet beledobni a vízbe. Így maradtam meg. Kár. Abban az időben még szép, tiszta vize volt a patakunknak.
Most már szép vagyok. És okos. Mint az öreg Gruer. Bejártam egész Alszeget. De az is csak olyan, mint Felszeg.
Mindenütt jó ezen a világon. Azért mégis, röptereken érzem magam legjobban. A kertünk végében. Ahol a fűzfák a víz fölé hajolnak. Csak nézem, amint le és fölszállnak a szitakötők.


2010. május 10., hétfő


Kenyéren és vízen


Végignézek egy házsoron,
Uram,
ez nem az én városom !
Utam,
néha elvisz oda,
ahol születtem, ott
most is nő laboda,
de már senki nem
izen,
verseim is úgy élnek csak :
kenyéren és
vízen.