2018. február 14., szerda



Halottabb halott

Megeszi életemet, most eszi éppen,
pedig egy jó barátért
odaadnék húsz mázsa lingvisztikát,

írtam egy halovány, tétova cikket,

karóval jött nekem valaki,
vegyem tudomásul…

Nem veszek semmit tudomásul,
szálkás tollával jegyezze csak be,
amit éppen akar,

még szerencse, hogy Anna örök,
s egy távoli barátom írja,
jobban esik néki a reggeli kávé,
ha látja, még élek,

most hiszem el csak, kerek a Föld,
mert érzem, lecsúszom róla,
ha egy csöppet nem figyelek,

már nem is szállingóznak
a fák levelei kint az udvaromon,
csöndesen, mint máskor,
imbolyogva  a puha szélben,
ömlenek inkább,
mintha lelökték volna őket az égből,

ellepik ezt a várost,
el Európát,
még mielőtt fölérnék a balavásári hegyre,
hogy ott megálljak, valahogy úgy,
mint az a gyermek a belga,
a pisilős  manöken,

s ha mégis fölérnék végre
a balavásári hegyre,

vennék egy nagy koszorú
vörös, kibédi hagymát,

de félek, csak sánta haikut találnék ott
az erdő szélén, az úton,
hol szeplős cigányleánykák
szokták árulni apró kosarakban
a sok kicsi, pettyes bogyót,
a kéklő kökényt és áfonyát,

mert Kibéden,
mondják a helybeliek,
tűfoknyi verseket termel
kertjében a költő,
nem pedig édes és vörös hagymát,
mint régen, de hagyjuk,
nem is futok tovább
ezekkel a kusza sorokkal,

elvették kedvem
a csepergős, hűvös, könnyes idők,
s a szúrósra hegyezett szavak,

mert valaki szerint
hazafibb kellene lennem,
s persze, halottabb halott,
amikor meghalok.