2023. szeptember 30., szombat
2021. december 1., szerda
Úton, betegen
Most is csak féltemben írom e sorokat, helybéli szakképzetlen
istenekhez imádkoztam pirinyó életemért, számkivetett, szélfútta kökénybokorhoz
fohászkodtam, hittem, hatalma van minden teremtménynek, szóltam sárban heverő
leveleknek, vigyázzanak, ha elesem, fejem be ne törjem, hátha még hazaérek,
nincs kihez folyamodni, mindenki idegen, aki fent van, azért van ott, hogy ne
legyen idelent.
2019. február 7., csütörtök
A pezsgőspohárról kiderült
Székely-Benczédi Endre
verseiről
verseiről
Mostanában annyi nyálas, szipogó, könnyes, remegő verset írnak a költők, az ember azt hinné, minden apró zsebük tele van zsebkendővel, amiket állandóan dugdosnak a világ elől. Csak a lelküket tárják az olvasó elé, hogy lássa, micsoda érzelmi gazdagság van odabent: nyíló virágok, lombjukat hullató fák, röppenő madarak, csobogó patakok, szélben lehajló fűszálak, morajló tenger, égbe meredő sziklák, titkos barlangok, ahová elhúzódnak bánatukban, midőn szótlanul elment a kedves.
És akkor jön valaki, s könnyedén elénk dob egy darabos mondatot:”Meghívhatnálak egy sörös dobozba sörnek.” Vagy egy másik darabos mondatot:”A pezsgőspohárról kiderült, hogy nem áll meg a talpán.”És hozzá teszi: „Én sem. A pincér sem. A takarítónő sem.”
És akkor jövök én, az olvasó és azt mondom, ezek a versek megállnak a talpukon, s a költő is meg a saját lábán, még akkor is, ha úgy gondolja:”Lassan az sem számít, hogy merrefelé tartunk. Adott a meder, amit életünknek vájtunk.”
Ezek jó versek! Ennek a költőnek nincs tele a zsebe telesírt zsebkendővel.
És akkor jön valaki, s könnyedén elénk dob egy darabos mondatot:”Meghívhatnálak egy sörös dobozba sörnek.” Vagy egy másik darabos mondatot:”A pezsgőspohárról kiderült, hogy nem áll meg a talpán.”És hozzá teszi: „Én sem. A pincér sem. A takarítónő sem.”
És akkor jövök én, az olvasó és azt mondom, ezek a versek megállnak a talpukon, s a költő is meg a saját lábán, még akkor is, ha úgy gondolja:”Lassan az sem számít, hogy merrefelé tartunk. Adott a meder, amit életünknek vájtunk.”
Ezek jó versek! Ennek a költőnek nincs tele a zsebe telesírt zsebkendővel.
2018. november 23., péntek
A magasban
Elekes Ferenc: Ahol élek
Itt vagyok most, fönt, valahol a magasban,
- ahol állítólag a haza is van -,
az út, amelyen jártam eddig,
lassan kicsúszott alólam,
nem jó a levegő itt, fönt, a magasban,
- ahol állítólag a haza is van -,
ellátni innen egészen Pestig,
csak nézem, hogy mit nézzek,
nem látok semmit, ami vonzana,
pedig állítólag itt van a haza,
csak itt, valahol a magasban.
2018. május 26., szombat
Páskándi Géza emlékére
Foto: Cultúra.hu
https://www.youtube.com/watch?time_continue=225&v=nPLhDuLmDgQ
(Most lenne 85 éves)
Elekes Ferenc
Az utolsó mondatért
Megtiltom a feltámadásom
(Páskándi Géza: Első feltámadás, 1971)
Azt hiszem,
minden azért van:
az utolsó mondatért.
Az élet is azért van,
nem azért,
nem azért,
hogy bízva bízzunk,
hogy otthon legyünk benne,
hogy megmaradjunk,
hanem az utolsó mondatért.
Mert ez jelenti az embert.
A bentrekedt légy is
bízva bízik, hogy kijut valahogy,
ezért csapódik százszor
az ablak üvegéhez,
a csiga is azért hordozza házát,
hogy otthon legyen benne,
a giliszta földbe bújik önként
hogy el ne tapossák, s maradjon
amíg lehet föld felett és föld alatt,
csupán az ember él
az utolsó mondatért.
Marosvásárhely, 2018 május
2018. február 14., szerda
Halottabb halott
Megeszi életemet, most eszi éppen,
pedig egy jó barátért
odaadnék húsz mázsa lingvisztikát,
írtam egy halovány, tétova cikket,
karóval jött nekem valaki,
vegyem tudomásul…
Nem veszek semmit tudomásul,
szálkás tollával jegyezze csak be,
amit éppen akar,
még szerencse, hogy Anna örök,
s egy távoli barátom írja,
jobban esik néki a reggeli kávé,
ha látja, még élek,
most hiszem el csak, kerek a Föld,
mert érzem, lecsúszom róla,
ha egy csöppet nem figyelek,
már nem is szállingóznak
a fák levelei kint az udvaromon,
csöndesen, mint máskor,
imbolyogva a puha
szélben,
ömlenek inkább,
mintha lelökték volna őket az égből,
ellepik ezt a várost,
el Európát,
még mielőtt fölérnék a balavásári hegyre,
hogy ott megálljak, valahogy úgy,
mint az a gyermek a belga,
a pisilős manöken,
s ha mégis fölérnék végre
a balavásári hegyre,
vennék egy nagy koszorú
vörös, kibédi hagymát,
de félek, csak sánta haikut találnék ott
az erdő szélén, az úton,
hol szeplős cigányleánykák
szokták árulni apró kosarakban
a sok kicsi, pettyes bogyót,
a kéklő kökényt és áfonyát,
mert Kibéden,
mondják a helybeliek,
tűfoknyi verseket termel
kertjében a költő,
nem pedig édes és vörös hagymát,
mint régen, de hagyjuk,
nem is futok tovább
ezekkel a kusza sorokkal,
elvették kedvem
a csepergős, hűvös, könnyes idők,
s a szúrósra hegyezett szavak,
mert valaki szerint
hazafibb kellene lennem,
s persze, halottabb halott,
amikor meghalok.
2016. november 26., szombat
Elsöprő többség
Az
elsöprő többség nem söpört el egészen,
vár még
a
percre, hátha egyszer, mint ő, épp olyanná
válnék.
Az elsöprő
többség, akár a lenge lány,
fess
lett,
de
azért tudja jól, hogy tudom róla régen :
feslett.
Az
elsöprő többség szeretne összegyűrni,
többrét.
Reám is
bízhatná, mindenki maga ássa
gödrét.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)