Törvény

Hogy jön ahhoz?

Legyen akárki. Legyen. De hogy jön ahhoz, hogy előáll, s azt mondja, egyedül ő tudja, mi a jó és mi a nem jó? Hogy jön ahhoz?

Hát úgy jön ahhoz, amiképpen a macskám. Nagy bátran fölfutott a meggyfára, lejönni nem tud és nem mer. Csak nyávog odafönt és tanácstalan. Találgatja, mitévő legyen. Csak nyávog, szédül, kapaszkodik. És fél. Én pedig aggódom érte, nehogy leessen.

Fentről más a kilátás. Annyira más, hogy már földre se néz. Csak fölfelé. De messze az ég, oda se lát. Lebeg, s hebeg.

  

De aki előáll, s azt mondja, egyedül ő tudja, mi a jó és mi a nem jó, hogy jön ahhoz, hogy szorult állapotában is tanácsot osztogasson? A népnek.  Hogy jön ahhoz?

Hát úgy jön ahhoz, hogy megtanulta a törvényt: valamit mindig osztogatni kell. A népnek. Javakat, célt és reményt. Mert azt szereti a nép, ha osztogatnak. Ha a népnek osztanak, azt a nép is osztja. Egyetért. Ez a törvény.  

Cselényi

A szekrénykulcson rongybimbó fityeg

                       (Cselényi Béla verseiről)

Senki nem kért arra, hogy írjak valamit Cselényi Béla verseiről. Én sem gondoltam volna, hogy valaha írok néhány sort Cselényi Béla verseiről.

Soha nem találkoztam Cselényivel. Nem tudom, milyen a járása, hangja, tekintete. Néha úgy képzelem, Cselényi plasztelinből van, s ha végigmegy a pesti utcán, zsebeiben apró ólomkatonák, pléhdobozok, törékeny gyermekjátékok zörögnek. És néha úgy képzelem, Cselényi versből van, s amerre ő jár, körülötte minden verssé változik. Ha bemegy egy ajtón, vers lesz a kilincsből, utcára les a kulcslyuk, hogy lám, hová lettek azok a hatvanas évek?

Ebben a fölfordult világban Cselényi úgy jár, mint akit nem érdekel, hogy föl van fordulva a világ. Cselényi azért jó költő, mert egyetlen pillantásával talpra tudja állítani ezt a fölfordult világot. Nem kínlódik, nem körülményeskedik, nem fontoskodik. Lát. Azt látja meg a világból, amit a nagy rohanásban majdnem elfelejtettünk: a szekrénykulcson rongybimbó fityeg. Vagy azt, hogy a ketrecből reménytelenül felbőg a sárga sajtos rántotta.

Cselényi verseit nehéz szétszedni, elemezni, méricskélni. Aki megpróbálja, könnyen úgy jár, mint a szerelmes kamaszlány a virág szirmaival. Szeret, nem szeret. Tépi, s a végén a virág semmivé lesz.

A kétgyermekes anya

idegállapota

Mama, Violának

meg sem mozdult

az ajka...

Ha egyszer azt mondom,

csücsörített,

akkor Viola

csücsörített.

És nekem ne mondd,

hogy meg sem mozdult

az ajka!

Mondják,

a messziről jött ember

mondhat akármit,

ne higyj neki.

Azt mondom,

annak se, ki nagyon

messzire néz.

Sláger

Néha azt hiszem, sok semmi, sírni sem tudó, hidegszemű, formátlan gyermek jönne világra, ha a csecsemők nem fájdalomban születnének. Ami szép, legtöbbször szenvedésből jő elő, nem pedig léhaságból, örömből és boldogságból.

A jó slágerek is bánatból, vágyból, reményből állanak össze, nem elégedettségből, a nyugalom és biztonság kényelmességéből.

A zene  maga a szomorúság. Megkínozza az embert, lelkét csavarja, tereli, alakítja.

Miért van hogy sír az ember akkor is, ha nagy öröm éri? Sír, mert kínban születik a nagy öröm, midőn valami szépség suhintja meg a lelkét. Ez a helyzet a slágerekkel. Néha azt hiszem.

Néztem utánad,

hová is bújtál az évszakokban,

volt úgy, hogy féltem,

beborít a hó a hideg télben,

néztem utánad,

kitakar a szél, ha nem vigyázlak,

volt úgy, hogy vártam,

tegnapot, őszöket végig áztam.

A sánta lány

 (Tamás vette észre)

Valami szépet hazudhatna róla,

mondaná a költőnek a sánta lány,

valami szépet hazudhatna róla,

ha már annyira tehetséges,

mondaná a költőnek a sánta lány,

kitalálhatná, mennyire kecses

a járása, mily könnyen libben el

a kirakatok előtt, s végig az úton,

amerre  sétál, szemének fényeivel,

valami szépet hazudhatna róla,

mondaná a költőnek a sánta lány,

de hallgat, cipője beszél helyette,

minden lépésnél nyikkan egyet,

mondja az igazságot, ilyet ki látott,

ezzel a hideg valóval kell neki immár

bejárni ezt az összetákolt,

és mégis tökéletes világot?

Haiku

Tavaly a fecskénk 

nem tért vissza, remeg a
fán egy száraz ág.