Utólag

Hol kell kikötni

majd a szigeten?

Ne oktass,

ne taníts,

ne mondd meg,

mi a jó,

miután

elment rég

a hajó.

Jó vers!

Írt ma egy verset az én barátom, Komán János. Itt írta, ehelyt, Marosugrán. Boldogságból elég ez nekem a mai napra:

Komán János: Kései költői kívánság

Megritkultak a merész szavak,
bölcsebb lett a hallgatás,
megszáradt, égne, várakozik,
akár egy öreg farakás.

Ide tettem a vers első négy sorát. Nagy igazságot mondott ki véle ez a Komán János! És gyönyörű költői képet talált e nagy igazsághoz. Gyönyörűt és egyszerűt! "...akár egy öreg farakás" 

Nem kell a jó versért nagyon messzire menni. Úgy látszik, nem kell. 

Evereszt

Valaki már akkor fölmászott  az
Everesztre,
mikor én az első bálba voltam
eleresztve.

Látom a jövőt !

Peches az emberiség.

Ha majd leállnak

mind a szélerőművek,

felrobban a szél.

Törvény

Hogy jön ahhoz?

Legyen akárki. Legyen. De hogy jön ahhoz, hogy előáll, s azt mondja, egyedül ő tudja, mi a jó és mi a nem jó? Hogy jön ahhoz?

Hát úgy jön ahhoz, amiképpen a macskám. Nagy bátran fölfutott a meggyfára, lejönni nem tud és nem mer. Csak nyávog odafönt és tanácstalan. Találgatja, mitévő legyen. Csak nyávog, szédül, kapaszkodik. És fél. Én pedig aggódom érte, nehogy leessen.

Fentről más a kilátás. Annyira más, hogy már földre se néz. Csak fölfelé. De messze az ég, oda se lát. Lebeg, s hebeg.

  

De aki előáll, s azt mondja, egyedül ő tudja, mi a jó és mi a nem jó, hogy jön ahhoz, hogy szorult állapotában is tanácsot osztogasson? A népnek.  Hogy jön ahhoz?

Hát úgy jön ahhoz, hogy megtanulta a törvényt: valamit mindig osztogatni kell. A népnek. Javakat, célt és reményt. Mert azt szereti a nép, ha osztogatnak. Ha a népnek osztanak, azt a nép is osztja. Egyetért. Ez a törvény.  

Cselényi

A szekrénykulcson rongybimbó fityeg

                       (Cselényi Béla verseiről)

Senki nem kért arra, hogy írjak valamit Cselényi Béla verseiről. Én sem gondoltam volna, hogy valaha írok néhány sort Cselényi Béla verseiről.

Soha nem találkoztam Cselényivel. Nem tudom, milyen a járása, hangja, tekintete. Néha úgy képzelem, Cselényi plasztelinből van, s ha végigmegy a pesti utcán, zsebeiben apró ólomkatonák, pléhdobozok, törékeny gyermekjátékok zörögnek. És néha úgy képzelem, Cselényi versből van, s amerre ő jár, körülötte minden verssé változik. Ha bemegy egy ajtón, vers lesz a kilincsből, utcára les a kulcslyuk, hogy lám, hová lettek azok a hatvanas évek?

Ebben a fölfordult világban Cselényi úgy jár, mint akit nem érdekel, hogy föl van fordulva a világ. Cselényi azért jó költő, mert egyetlen pillantásával talpra tudja állítani ezt a fölfordult világot. Nem kínlódik, nem körülményeskedik, nem fontoskodik. Lát. Azt látja meg a világból, amit a nagy rohanásban majdnem elfelejtettünk: a szekrénykulcson rongybimbó fityeg. Vagy azt, hogy a ketrecből reménytelenül felbőg a sárga sajtos rántotta.

Cselényi verseit nehéz szétszedni, elemezni, méricskélni. Aki megpróbálja, könnyen úgy jár, mint a szerelmes kamaszlány a virág szirmaival. Szeret, nem szeret. Tépi, s a végén a virág semmivé lesz.

A kétgyermekes anya

idegállapota

Mama, Violának

meg sem mozdult

az ajka...

Ha egyszer azt mondom,

csücsörített,

akkor Viola

csücsörített.

És nekem ne mondd,

hogy meg sem mozdult

az ajka!